Hogyan lesz képes Európa megbirkózni az elkövetkező évtizedek változásaival? Egy Atlanti-óceánt átívelő szabad kereskedelmi övezet segíthet a problémák enyhítésében. Európának alá kell vetnie magát a változásoknak.

Forrás: cfo-insight

A világ hét legnagyobb gazdasága között jelenleg három európai ország szerepel.

Tíz év múlva már csupán kettő marad a listán. 2030-ra csak Németország emelheti Európa ázsióját, és 2050-re már egyetlen ország sem.

Addigra kizárólag az Egyesült Államok fogja képviselni a nyugatot a top 7-ben.

Mindez arra utal, hogy az európai államok túlzottan kicsik ahhoz, hogy külön-külön keljenek versenyre a huszonegyedik század világában. Ez pont olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik.

A Világbank jelentése szerint 2030-ra két milliárddal több ember fog élni a földön; főként ázsiaiak, a középosztály képviseletében. Óriási lesz a bolygónk erőforrásaira, árucikkeire, vizére és élelmiszerkészletére nehezedő nyomás, ami gyakorlatilag elkerülhetetlenné teszi, hogy ismét megpróbáljuk elérni és megvalósítani a globális egyensúlyt. Az egymástól való függéssel és az állandó változásokkal telített világban Európa végül kénytelen lesz rájönni arra, hogy egységben az erő.

Ha az európaiak nem küzdenek az integrációért, olyan helyzetben találhatják magukat, amikor a feltörekvő államok lassan felülmúlják őket a technológiai fejlődés, az állásteremtés, a gyártási költségek, a tehetség és a kreativitás területein.

Mindezek ellenére az Európai Unió még ma is azt a helyet jelenti, ahol a gazdasági és társadalmi intézmények megfelelőbb életminőséget biztosítanak az emberek számára. Ebben az értelemben teljesen egyértelmű a világon az európaiság iránti igény. Brazília korábbi elnöke, Luiz Inácio Lula da Silva „páratlan nemzetközi örökségként” jellemezte az Európai Uniót, hiszen olyan értékeket garantál, amelyek a lehető legjobb értelemben képviselik az emberiséget.

Ezek az értékek - amelyek elsősorban Európa fejlett jóléti államaiban érvényesülnek - az európai kollektív identitás fontos alkotórészei, ezenkívül az emberi büszkeség fő lényegét fejezik ki.

Az természetesen igaz, hogy gazdasági egyenlőség vonatkozásában csupán „kettő az egyhez” mértékű különbség tapasztalható az egy főre eső GDP tekintetében az USA leggazdagabb és a legszegényebb (a Kolumbiai Körzetet kivéve) állama között, míg az EU-ban ez az arány 6.5 az 1-hez.

Az Egyesült Államokban és az Európai Uniós országokban meglévő feltételek alapján a dolgok igen eltérőeknek bizonyulnak.

Az átlagos Gini-együttható (ahol a 0 a teljes egyenlőség és az 1 a tökéletes egyenlőtlenség) Európában 0.30, az USA 0.45 értékéhez képest. Kína Gini-indexe 0.47. Az amerikai társadalom rendkívül egyenlőtlen (persze Kína még inkább).

Európában ennek az ellenkezője igaz.

Társadalmai ugyanis sokkal inkább törekszenek az egyenlőségre; ennek ellenére a közöttük fennálló konvergencia {összetartás, hasonlóvá válás} még mindig igen távoli cél.

Ezzel a komoly feladattal Európának sikeresen meg kell birkóznia.

Ilyen perspektívából nézve egyáltalán nem nehéz megérteni Európa nemzetközi vonzerejének titkát.

Vizsgáljuk csak meg a következő elgondolkodtató kérdést: Figyelembe véve a szociális védelem, a közoktatás és az egészségügy szintjét és minőségét az Európai Unióban és az USA-ban, valamint anélkül, hogy előzetesen tudnánk, hogy milyen is lenne a pontos szociális helyzetünk ezen társadalmak egyikében, igazából melyik helyen szeretnénk megszületni?

Ha Európa továbbra is fenn szeretné tartani a jólétet kínáló intézményeit, akkor mindenképpen gazdasági növekedést kell produkálnia, annak érdekében, hogy azoknak az intézményeknek a költségeit fedezni tudja. Ez magában foglalja a termelékenység növelését, a versenyképesség erősödését, valamint - ami éppolyan fontos – Európa helyzetének stabilizálódását.

Ezen célok elérésében az európaiaknak újabb oka támadt a reményre: ami nem más, mint egy atlanti óceánt átszelő szabad kereskedelmi övezeti megállapodás létrejötte. Nem sokkal korábban, az 1980-as években Európa kénytelen volt több elutasítással is szembesülni (főként a konzervatív amerikaiaknak köszönhetően).

Az 1979-es olajválságot követő évtizedet a munkanélküliség, a pénzügyi élet bénultsága, valamint Spanyolországgal és Portugáliával kapcsolatos tárgyalások befagyasztása jellemezték. Az európai gazdaságok stagnáltak, míg az USA és Japán fejlődtek.

Akkoriban Európa közös piaca még nem volt egységes piac. A nemzeti érdekek és az ideológiai elképzelések történelmi konvergenciája uralkodott.

Európa vezetői arra a következtetésre jutottak, hogy gazdaságaik integrációs hiánya tartotta távol Európát az USA-ra és Japánra jellemző erőteljes növekedéstől.

A megoldás egy sokkal nagyobb piac kialakításában gyökerezett: ez volt az egységes piac. Az erre irányuló erőfeszítések az 1986-os Egységes Európai Törvény elfogadásában csúcsosodtak ki, amely az 1990-es években megalapozta az erőteljes növekedés és alacsonyabb munkanélküliség hathatósságát.

Az Atlanti – óceánon átívelő kereskedelem és befektetések az EU-ban és az USA-ban egyaránt növekedést ígérnek.

2012-ben az USA EU-ba irányuló exportjai hozzávetőlegesen 206 milliárd EUR-t tettek ki, míg az EU USA-ba irányuló exportjai közel 300 milliárd EUR-t indokoltak.

Európában harmincmillió állás (vagyis a teljes munkaerő kb. 10%-a) a külkereskedelemtől függ.

A kitűzött célok eléréséhez az európai integrációs projekt megvalósítása nélkülözhetetlen. Ez hosszú és lassú folyamat, de egyben az egyetlen lehetőséget jelenti ahhoz, hogy Európát továbbra is nemzetközi szereplőként tarthassuk számon, hogy felemelhesse szavát a döntéshozataloknál, és bátran élhessen ajánlataival is.

Hetedik évtizede tart már az a folyamat, amely lehetővé tette Európa számára, hogy a világon mért legmagasabb életszínvonal előnyeit élvezhesse.

« Vissza